Szégyenkezem, hová jutottunk a műanyagok terén. Eszembe jut, amikor próbáltuk komolyan betartani, hogy egy hónapig műanyagmentesen vásároljunk a boltokban, és arra is, hogy még sokkal régebben a kólát-tonikot-fantát aszerint vettük le a boltban a polcról, hogy az mindenképp visszaváltható, galléros nyakú, “más műanyag palackban” legyen. Ma pedig nagyrészt megelégszünk pusztán azzal, hogy nagyjából szelektíven gyűjtjük a háztartási műanyag hulladékot, és türelmesen, kéthetente kivárva a sort, használjuk az „üvegvisszaváltó” (akarom mondani, műanyag visszaváltó) automatát. A műanyagok életünkből történő kivonására indított misszió pedig szinte, mintha soha meg sem történt volna. Annyi maradt belőle, hogy az üdítős palackokról már nem esik le a kupak…
Lehet persze a nagy műanyag-kibocsátókra mutogatva azt mondani, hogy mindennek az a sok fránya multi az oka, de ez így csak részigazság, ez a problémának csak az egyik dimenziója. A hárítás eltolja rólunk a felelősséget, pedig a másik oldalon mi magunk vagyunk. Én is, te is, a veled szemben ülő is, minden kollégád és családtagod. Az EU-ban mindenki évente átlagosan több mint 36 kg műanyag csomagolási hulladékot termel! Nem kell ahhoz feketeöves környezetvédőnek sem lenni, hogy érthető legyen mi azzal a baj, hogy a valaha gyártott műanyagok több mint fele az elmúlt 25 évben készült, s hogy a műanyag ma már a legmélyebb óceánokban, a legtávolabbi hegyekben és már az agyunkban is (!!!), de általánosságban véve az emberi testben is mindenhol megtalálható.
Itt és most kell akkor ehhez hozzátenni azt is, hogy a műanyag csomagolóanyagok újrahasznosításában mi, magyarok az EU-s országlista utolsó helyén állunk, jó messze leszakadva az átlagtól: 2023-ban csak mintegy 23%-os újrahasznosítási aránnyal…. így most már értitek, hogy miért is szégyenkezem, ugye? Néhány hét múlva ismét közzéteszi majd e témában az EU27-ekre vonatkozó éves rangsort az Eurostat. Előre borítékolható, hogy a listán továbbra is a legvégén leszünk, nem tudok felidézni olyan bejelentést, projektet, beruházást, jelentést az elmúlt évből, amiből olyasmi jöhetne ki, hogy sikerült előbbre lépünk. Ahhoz országos méretben is látható méretű, szintű és eredményességű anyagában történő újrahasznosítási kampányokat kellett volna látni, eközben nálunk még mindig az „üvegvisszaváltó” automaták (REpontok) és az üzemeltetésük körüli csihi-puhi áll a problémák és megoldáskeresések fókuszában.
A Plastic Recyclers publikációit olvasva általában sem lesz vidámabb az ember, de a magyarországi adatok különösen lehangolóak. A tavalyi Eurostat adatokból kiolvasható, hogy 2023-ban, miközben az uniós átlag picit javult a műanyagok újrahasznosítási arányát illetően 40,7 százalékról 41,5 százalékra, Magyarország hátrafelé lépett. Nem kicsit, nagyot: majdnem 5 százalékpontot (!!!), miközben az uniós átlagnak eleve alig több, mint a felét produkáljuk! Miközben az uniós átlagos elvárás 2025-re a legalább 55 százalék lenne… Miközben Belgium már célba ért (59,5%), ahogyan Lettország (59,2%) is. De célba fog érni Szlovákia (54,1%), Csehország (52,4%), Németország (52,2%) és Szlovénia (51,5%) is. Az, hogy a kicsit előttünk álló Horvátország (28,2%), Dánia (27,8%), Ausztria (26,9%) és Franciaország (25,9%) viszont biztosan nem, az számomra csak annyit jelent, hogy együtt is, meg külön is van szégyenkezni valónk. Meg sürgősen, dinamikusan változtatva egyben tenni valónk is. És ebben az önkéntes karbonpiac is a segítségünkre lehet, csak nem használjuk. De mégis, hogyan?
A megoldás ott lapul minden eldobott műanyag palackban. Ugyanis, különböző műanyagok előállítása (polimerizáció) alapvetően kőolajszármazékokra alapul, és - műanyagfajtától függően - minden egyes kg primer („szűz”) műanyag legyártása 2-6 kg közötti szén-dioxid kibocsátást szabadít a világunkra. Ezen belül minden egyes műanyag PET palack az önsúlyának háromszorosának megfelelő karbonkibocsátásért felelős! Ez probléma, azonban egyben lehetőség is. Ha anyagában újrahasznosítjuk a műanyag hulladékot (legyen az csomagolási vagy gyártási hulladék), akkor ezzel elkerüljük a szénhidrogének polimerizációját és ennyivel kevesebb szén-dioxid kerül ki a légkörbe (ezt a számot ugyan az újrahasznosítási folyamat logisztikájának és energiaigényének karbonlábnyomával csökkenteni kell, de a karbonmegtakarítás túlnyomó része így is megmarad).
Magyarán, a műanyagok újrahasznosítása egyben egy klímavédelmi projekt is, amelyből származó auditált szén-dioxid kibocsátáscsökkentés – amennyiben a projekt önkéntes, addicionális és a jogszabályi minimum elvárásokon túlmutat – jelentős pénzbeli értékkel bíró, minőségi karbonkreditekké konvertálható. A keletkező karbonkreditek ellentételezési célra történő értékesítése – ceteris paribus – javítja az újrahasznosításba invesztáló vállalkozás projektjének megtérülését, azaz a cég többletberuházásra lesz képes. Továbbá, ez a karbonpiaci többlethozam más, új szereplőket is az újrahasznosítási piacra csábíthat, akiknek eddig nem „jött ki a matek” üzletileg, de a karbonkreditekben rejlő lehetőség ezt a döntést átbillenti. Ez így egy olyan pozitív öngerjesztő folyamattá válhat, amely - üzleti alapokra építve - jelentősen hozzájárulhat a műanyagszennyezés és a globális felmelegedés együttes leküzdéséhez. Ezért hoztuk létre a kollégáimmal a mitigiánál azt az anyagában történő újrahasznosítást támogató innovatív karbonkredit kibocsátási módszertant, amely alkalmazásával ezen új beruházások jövedelmezősége javítható. Végeredményként több ilyen beruházás jöhet létre, és így a következő években talán hazánk is felzárkózik az uniós átlaghoz a műanyagok újrahasznosítása területén, miáltal a műanyagszennyezés mértéke és a karbonkibocsátásunk volumene is egyaránt lecsökkent. Ez valódi „kettő az egyben” típusú nyereség, ráadásul Barbie-t is végre kiszabadítjuk a műanyagba zárt világából és életében először talán fel is lélegezhet.
Ezt a cikket először 2025. szeptember 23-án tette közzé Tóth Levente, a mitigia vezérigazgatója, a személyes LinkedIn-profilján.