Attól azért kicsit meg lehet rémülni, ha a déjà vu akkor és úgy fog el minket, hogy az eredeti érzést sem felejtettük el még. Pedig ez a durva valóság: a „Ne nézz fel!” (2021) című mozi hatása még el sem múlt igazán, máris ismétel a sors: a meteorbecsapódásról szóló szatirikus történet körülményei egy egészen más, a film készítésekor még nem is ismert dráma koreográfiájára is éppen passzolni kezdenek. A rémület nem véletlen, figyelembe véve, hogy éppen a megidézett film rendezője (Adam McKay) mesélte el filmben a 2008-as világgazdasági válságot kirobbantó amerikai pénzügyi gazemberségeket (A nagy dobás, 2015), vagy tette közérthetővé ifj. Bush alelnökének, Dick Cheney-nek “unortodox történelmi jelentőségét” (Alelnök, 2018). Mindez a mesterségbeli tudás azért nem lényegtelen, mert a film műfaji besorolása szerint ugyan egy fekete komédia, de az a logikus, a rendszer működési problémáinak realista ismeretén túl képes az amerikai gondolkodásmód plasztikus, értelmező bemutatására is. Én most éppen ott tartok, hogy amit éreztem a Leonardo DiCaprio – Jennifer Lawrence mozi kapcsán, az pont ugyanaz, ami a műanyag-szennyezésről szóló globális tárgyalási térben jelenleg éppen érzékelhető. 

A műanyag hulladékok történetét feldolgozó trilógia nyitóképét és fő tételét nemrég posztoltam. Ennek veleje: ott tartunk, hogy miközben jól tudjuk (hisz tudósok modellezték), hogyha így megy tovább, bele fogunk fulladni a műanyagszennyezésbe; és miközben tudhatjuk azt is (hiszen ugyanezek és más tudósok is levezették), hogy vannak elméletileg és gyakorlatilag is szóba jöhető megoldások e helyzet kezelésére, valójában az óhajtozáson kívül nem teszünk semmit. Azt a nagy, civilizációs buborékunkban élőknek tudnia illik, hogy jelenleg fenntarthatatlanul brutális mennyiségű műanyagot használunk - és dobunk a szemétbe, juttatunk az élővizekbe, a termőföldekre, bárhova-mindenhova. E műanyagok jelentős részének a lebomlása akár több százezer évbe is beletelik, és miközben már csak az óceánokba bekerül ebből évente több, mint 10 millió tonna. Eddig összességében közel 10 milliárd tonnával már megterheltük a Földet, de továbbra „sem nézünk fel”.  

A déjà vu-hatás elfogadását minden porcikám ellenzi, például akkor, ha az olvasom, hogy a tárgyban a nagyhatalmak világmegváltó politikáját illetően is csak rossz hírek vannak.  Amit az ENSZ (illetőleg a szervezet környezetvédelmi közgyűlése, az UNEA) 2022 márciusában elért, azt idén nyár végére az amerikaiak diplomáciai befolyásolás és zsarolás határesetének tekinthető megoldással éppen teljesen ellehetetleníti. Az UNEA 2022-ben, Nairobiban fogadta el az 5/14. sz határozatot, amiről azt érdemes tudni, hogy az a műanyaggyártás, kibocsátás, illetve újrahasznosítás témakörében - fontosságát és egyetemességét illetően - kb. egyenértékű a Párizsi Klímaegyezménnyel. Elsősorban abban az értelemben, hogy olyan történelmi jelentőségű dokumentum, amely a tankönyvekbe úgy kerülhet be, hogy elindította a világot a műanyagmentes világ felé. Nairobiban csak a kezdő lépést tették meg a tagországok: a műanyag-kibocsátás csökkentését illetően egy jogilag kötelező erővel bíró nemzetközi egyezmény tető alá hozatalát célozták meg. E határozat céljai között az egyszer használatos műanyagok kivezetésével kapcsolatos alapkérdések tisztázása mellett olyan sarokpontok szerepelnek, minthogy legyen egy, a világban mindenhol érvényes, kötelező szabályrendszer a műanyagok gyártását, forgalmazását és újrahasznosítását illetően, és a gyártók felelősségét terjesszék ki a termék teljes életciklusára mindenfajta műanyag hulladék tekintetében. A bíztató kezdet ellenére mindeddig nem került több az asztalra, mint némi önkéntes vállalás és konkrétumok nélküli kötelezettségvállalások zűrzavara. 

Már akkor is kevés volt, és azóta is még az, hogy mintegy 40 ország és az EU egy olyan koalícióba tömörült, amely a műanyagok előállításának visszaszorítását és a globálisan kötelező szabályozást sürgeti. Ahogyan legutóbb a Reuters oknyomozói összerakták a képet: a haladó törekvéseket Donald Trump emberei egyszerűen szétbombázták. A globális, teljeskörű megoldást célzó munkát aláásták azáltal, hogy - mint a világ legnagyobb műanyaggyártója és szennyezője -, erőből akarják megszabni, hogy miről lehet (és persze, hogy miről nem) tárgyalni. Az például „vörös vonalon” túli területnek számít náluk, ahol a műanyag teljes életciklusának felelősségét és kezelését a gyártóra terhelnék az EPR rendszer keretein belül. Mindez a felelősség teljes elhárítása, ami egy belső, diplomáciai levelezésből derült ki, melyben az Egyesült Államok a Genfben tárgyaló 180 országból mintegy százat megfenyegetett, sürgetve őket, hogy utasítsák el az ügyben a tervezett paktumba írt korlátozásokat. „Nem fogjuk támogatni az olyan gyakorlatiatlan globális megközelítéseket, mint a műanyagtermelési célok vagy a műanyag adalékanyagok vagy műanyagtermékek betiltása és korlátozása – amelyek növelni fogják a mindennapi életünkben használt összes műanyagtermék költségeit” – írták az amerikaiak. Az indoklásuk - miszerint nem látják az összefüggést a műanyaggyártás és a tervbe vett globális korlátozások és tiltások között - azt jelzi, hogy a Trump adminisztráció a klímaváltozáshoz hasonlóan, műanyag-ügyben is a tagadást választotta. Így részükről az a legkevesebb, hogy a 2022-es, Nairobiban elfogadott határozatból kifarolva újra akarják tárgyalni az egészet.  

Pedig a közgazdasági cél éppen ez, hogy az EPR rendszeren keresztül a műanyag életciklusért vállalt teljes felelősség költsége kerüljön be a műanyag termékek önköltségi modelljébe és az árába. Ma éppen azért szennyezünk annyit, mert ennek nem fizetjük meg az árát a termékek árába építve. Ismerős ez a szén-dioxid piacról, ugye? Hasonlóképpen a klímavédelmi megállapodással történtekhez, a jelen helyzet a diplomácia csődjét jelenti. Ahogy a Conversation tűpontosan meg is írta: “Ez még nem a vége. A folyamat nem omlott össze.” De a műanyagválságra megoldást kell találni, mert “nem a tudás hiányzik, hanem az akarat, hogy a szavakat kötelező érvényű tettekkel párosítsuk”. 

Én is úgy gondolom, hogy a helyzet súlyos, de nincs minden veszve. A kötelező optimizmust félretolva: éppen a szén-dioxid-kibocsátás csökkentési és karbonkivonási gyakorlat közelmúltbeli önkéntes karbonpiaci újragondolása miatt gondolom így. Aminek az egyik központi, a mozgatórugókat feszítő ereje az, hogy a cégeket, a szektor szereplőit és az érintetteket a tiltások és szankcióval fenyegetések helyett (de legalábbis amellett, azt kiegészítve) anyagi ösztönzőkön keresztül érdekeltté kell és lehet tenni abban, hogy a műanyagot másként lássák - és másként kezeljék. Ahogyan a karbonkreditek világában, úgy a műanyagok esetében is az első kérdés az: ha a teljes körű, globális, szigorú-fenyegető-szankcionáló megoldásra nincs meg a konszenzusos politikai hajlandóság, akkor milyen tételekre volna, vagy lehetne ezt megteremteni? Ha az “egyszer és mindenkorra” megszabottan nem tudjuk az életünkből ma kivonni a műanyagokat, akkor létezik-e olyan megoldás, ami - akár egy kicsit kisebbet fogva is, de – működhet és nemzetközileg ratifikálható? Szabad-e egyáltalán erkölcsileg ilyen kompromisszumot kötni? És végül: vajon azzal, ha mégiscsak így a kívánt cél felé mozdítható el a rendszer, vajon nem valószínűbb-e, hogy talán mindenki – vagy egyre többen - aláírhatónak tartana-e egy ilyen menetrendet? Én úgy látom, hogy van ilyen opció. 

A teljeskörű és kötelező EPR rendszer tekintetében egy globális, mindenkire kötelező érvényű rendszer felépítésére van szükség a műanyag csomagolást és gyártási hulladékot illetően: de ezt egyből nem, csak lépésről-lépésre lehet megvalósítani. Egyrészt jelentősen, realista megközelítésben mintegy 15-25 évre ki kellene tolni a teljeskörű műanyag kivonás-korlátozás-újrahasznosítás céldátumát (Azaz 2040-et vagy rosszabb esetben akár 2050-et kellene belőni), hogy egy minél szélesebb körben aláírható és ratifikálható egyezmény születhessen, és a globális politikai szándék egységesüljön. Másrészt, az alapforgatókönyvhöz képesti gyorsítást lehetővé kell tenni és azt ösztönözni szükséges, azaz vonzóvá, érdekessé kellene tenni a világban, legalábbis ahhoz képest, ahogy ez ma történik.  

Mit is jelent ez utóbbi kétsebességes forgatókönyv? A gyorsítósáv definíciója nálam azzal kezdődik, hogy a nagyobb-gyorsabb tempó önkéntes módon vállalható. Így, ha az EU-nak (és más önkéntesen csatlakozó országoknak) a műanyagkrízis megoldása tényleg afféle zászlóshajó projekt, akkor mehessenek gyorsabban, cipelhessenek nagyobb részt a teherből. Azonban, ez szerintem csak úgy lesz járható út, ha mindez üzletileg is megéri az piaci szereplők számára. Az ilyen vállalásokhoz szükséges volna egy nemzetközi, az UNEP égisze alatt működő műanyagkredit rendszer létrehozása, aminek bevezetéséhez hasonló van folyamatban a klímamitigációs célú karbonpiacon a Párizsi Klímamegállapodás kiegészítése keretében. Mivel két, logikailag részben átfedő iniciatíváról beszélünk és mindkettő az ENSZ keretein belül működik, akár össze is drótozható a kettő a bonyolultság csökkentése érdekében. Az EPR rendszer és az önkéntes, anyagában történő műanyag-újrahasznosítási projektek piaci alapú, ösztönzési célú kreditesítése fúziójának koncepciója jelenleg a washingtoni székhelyű Verra kommunikációjában látszik legtisztábban.  

Tovább gondolva a lényeg: a minden műanyag tekintetében kötelezően megfizetendővé váló EPR díjakból levonható legyen az önkéntes, az alapmenetrendet tükröző jogszabályi kötelezettségeken túlmutató, ahhoz képest többletteljesítményt megvalósító, anyagában történő műanyag újrahasznosítási projektekből származó kreditek megvásárlására fordított összeg. Ezáltal a műanyag kreditekért kifizetett ellenérték direkt módon, holtteher veszteség nélkül, egy az egyben átkerül a műanyagot anyagában újrahasznosító vállalkozáshoz, aki az üzleti alapú többletberuházást megvalósítja. Abból kiindulva, hogy a probléma globális, a megoldása is csak így lehetséges, ezért mihamarabb egységes platformra kell kerüljünk. Megérné ezt alaposabban is végig gondolni: hívjuk hát be Leonardo DiCapriót az ülésterembe, hátha érvelésével felnyitja a szemünket és végre mind felnézünk! 

Ezt a cikket először 2025. október 16-án tette közzé Tóth Levente, a mitigia vezérigazgatója, a személyes LinkedIn-profilján.