Az önkéntes karbonpiac a karbonárazás vállalati működésben történő gyakorlati megjelenésének egyik módja. Elszámolási egysége a karbonkredit, egy átruházható tanúsítvány, amely azt bizonyítja, hogy valamely szereplő 1 tonna szén-dioxid egyenértékesen számolt többlet emissziócsökkentést vagy karboneltávolítást ért el, azonban az abból származó zöld állítások jogát pénzügyi ellenszolgáltatás fejében átengedte egy másik piaci szereplőnek, hogy az ellentételezzen vele. A szereplők - legyenek szabványgazdák, projektfejlesztők, tanúsítók, zöld beruházók, vagy kreditvásárlók - mind önkéntesen lépnek a piacra, tehát tevékenységük túlmutat a szabályozáson és a nemzeti vállalásokon, azaz többleteredményt okoz a klímavédelemben.

   A piac jelentős változáson megy keresztül, egymással is összefüggő megatrendek megváltoztatják a kereskedés módját (előzetes átvételi szerződések), a vállalati értékláncok résztvevői által megvalósított együttes dekarbonizációra (insetting), mint új stratégiai megközelítésére helyezik a hangsúlyt, és a szabványok átalakulásával módszertanilag legitimálják az ellentételezést a keresletgenerálás érdekében. Most térjünk rá az önkéntes klímamitigáció fő fókuszának és ebből következően a projektfejlesztési irányok alapvető változására: ez a technológiai karboneltávolítás és természet alapú karbongazdálkodás együttese, amely átalakulási folyamat élére állt az Európai Unió az új szabályozási csomagjával.

Az emissziócsökkentés látványosan kudarcot vallott

   Ezt a tényt, mint kiindulópontot, korábban már több cikkben is részletesen bemutattam, így itt most csak röviden foglalom össze. Az utóbbi években az önkéntes karbonpiac – amely tradicionálisan az emisszióelkerülési és csökkentési projektekre épült - hitelességi, integritási és zöldre festés vádakkal küzdött. Ennek következtében az önkéntes karbon-ellentételezési piac az elmúlt három évben oldalazva stagnál évi 200 millió tonna szén-dioxid egyenértékesen mért ellentételezési forgalom és 6-7 dollár tonnánkénti átlagos végfelhasználói ár körül. Pedig, az önkéntes iniciatívák hosszú távú áttörése a keresleti oldalon és a megfelelő, minőségi projektfejlesztést lehetővé tevő karbonárazás kialakulása létfontosságú a zöld átmenet sikere szempontjából. Mivel az éves projektfejlesztési mennyiség a fenti szerény visszavonultatási volumen mintegy kétszerese, így folyamatosan növekszik az egyre korosodó, jelenleg már az egymilliárd tonnát is bőven meghaladó, és a piacot folyamatos eladói nyomás alatt tartó eladatlan elkerülési karbonkredit-állomány.

   Ezzel párhuzamosan az emissziócsökkentés jogi kényszerítése is jelentősen felpuhult, a hagyományos kereslet lanyhul. A jelentős emissziócsökkentési költségek miatt a hagyományos iparágak látványosan szenvednek, amely a kényszerítő jellegű zöld politika részleges feladására kényszerítette a döntéshozókat: az USA kilépett a Párizsi Klímaegyezményből, az EU az omnibusz szabályozással visszavett a vállalatokra helyezett emissziócsökkentési nyomásból.

   Az emissziócsökkentés kudarcával együtt el kell ismernünk azt a tényt, hogy a klímaváltozás már mindenképpen megtörténik, de annak mértéke nagyon nem mindegy. Fontos azt is leszögezni, hogy a klímaválság a globális ökoszisztémát érintő problémahalmaz, amit így megoldani is csak globális szinten lehet(ne). Azonban, a tradicionális nemzetközi szervezetek (pl. ENSZ) legitimációs és finanszírozási válsága - a szemünk láttára átalakuló világrendben - egyre kevésbé teszi lehetővé a világszintű megoldáskeresést, ennek következtében a Párizsi Klímaegyezmény alapján működő önkéntes karbonelszámolási rendszer (PACM) bevezetése is jelentős késedelmet szenved. Látványos jele ennek még a COP30 klímacsúcs tavalyi kudarca, vagy a műanyagszennyezés megoldását célzó Nairobi-folyamat totális összeomlása. Így jogosan felmerül a kérdés: merre tovább a karbonpiacon?

Az EU irányt mutat

   A klímavédelem az játékelméletileg egy végtelen sokszor játszott nem zéróösszegű játék, ahol az egyén, vállalat vagy nemzet a rövid távú érdekeivel ellentétes stratégiát kell hosszú távon folytasson, és ahol a kooperáció – mint a hosszú távon legsikeresebb elméleti stratégia – magától értetődően nem biztosított. Ez egy „signalling game”, ami egy olyan játékelméleti felállás, amelyben egy játékos rendelkezik magáninformációval, és ennek alapján jelzést küld egy másik játékosnak, aki ezt követően értelmezi a jelzést és válaszol. Egy ilyen kooperációs helyzetben felértékelődik a regionális szabályozás szerepe, ami önmagában egy nagyon erős jelzés arra, hogy mások is kövessék a jeladót.

   Az EU az önkéntes karbonpiac szabályozásával (CRCF) a világon elsőként erre az útra lépett: elfogadott egy, az önkéntes karbonpiaci tanúsítási rendszerekre vonatkozó egyedülálló átláthatósági szabálycsomagot, amelyhez a friss végrehajtási rendelet már komplex minőségi előírásokat tartalmaz, illetve szabályozza a tanúsító szervezetek munkáját is. Ez a jelzés egy hatalmas lehetőség a karbonpiac számára, mivel a szabályozás lényege az, hogy a szabályozási körbe tartozó karbonkreditekkel történő kibocsátás-ellentételezést az EU jogilag nem csupán legitimálja, hanem egyenesen ösztönzi is a keresletet egy vállalati vevői klub kialakításával. Wopke Hoekstra, az EU klímaügyi biztosa konkrétan ki is mondta a jelzésadást, mint stratégiai célt: „Az Európai Unió határozott lépéseket tesz annak érdekében, hogy vezető szerepet töltsön be a szén-dioxid-eltávolítás terén. Világos, szigorú önkéntes szabványok létrehozásával nemcsak az Európán belüli felelősségteljes éghajlat-politikai fellépést ösztönözzük, hanem globális referenciaértékeket is meghatározunk, amelyeket mások is követhetnek. Ez elengedhetetlen lépés a klímasemlegességi céljaink eléréséhez és a fenntartható jövő biztosításához.”

Mire vonatkozik az új EU szabályozás?

   A kibocsátáscsökkentés globális kudarca következtében felértékelődött a klímaadaptáció, illetve a már az emberi tevékenység által a légkörbe kikerült többlet szén-dioxid mennyiség eltávolítása és hosszú távú megkötése (CDR). KétKét alapvető szegmensre oszthatjuk fel a CDR-ek fogalmát: a technológiai alapú szén-dioxid eltávolításra (carbon removal), valamint a természet-alapú karbongazdálkodásra (carbon farming). Az eltávolítási karbonkreditek az elmúlt években fokozatosan elkezdték felváltani az emissziócsökkentési projektekből származó tanúsítványokat, melyek hagyományosan a kínálat túlnyomó többségét adták.

   A CRCF-szabályozás tehát nem minden karbonkreditre vonatkozik, amellyel az EU egyben ki is jelöli a jövőbeli karbonpiaci projektfejlesztési irányokat. A hagyományos kibocsátáselkerülési vagy csökkentési projektekből származó karbonkrediteket az EU továbbra sem legitimálja (így azok változatlanul maradnak a jelenlegi integritás alapú piaci önszabályozásban), a jogi legitimáció és a keresletösztönzés csak a tartós szén-dioxid eltávolítási és a karbongazdálkodási projektekre vonatkozik.

A technológiai karboneltávolítás

   A karboneltávolítási projektek lényege, hogy a keletkező szén-dioxidot technológiai alapon kivonják a légkörből és biztonságosan, tartósan letárolják a termőföldben, a kőzetekben, az óceánokban vagy akár tartós (jellemzően építőipari) termékekben, amit egységesen karboncsapdának nevezünk. A 2026 február elején a Bizottság elfogadta az első három tartós karboneltávolítási módszertant, melyeknek megteremti a módszertani, jogi és elszámolási támogatottságát:

1. Közvetlen levegőből történő szén-dioxid-leválasztás és tárolás (DACCS). Ez egy olyan technológiákat tömörítő projekthalmaz, amelyek célja az, hogy közvetlenül a levegőből vonják ki a szén-dioxidot kémiai eljárások segítségével, majd azt tartósan tárolják. Előnye, hogy a kibocsátás forrásától függetlenül képes a szén-dioxidot eltávolítani, így különösen fontos eszköz lehet a maradék kibocsátások ellensúlyozásában és a negatív emissziók elérésében, ugyanakkor jelenleg meglehetősen energia- és költségigényes, ezért még korlátozott mértékben alkalmazható. Az EU jogi legitimációja várhatóan erősen felpörgeti a K+F projekteket ezen az ígéretes, de még gyerekcipőben járó területen.
   
   
2. Biogén karbonemissziók leválasztása és tárolása (BECCS). Olyan eljárások halmaza, amely során biomassza-eredetű szén-dioxid-kibocsátást (például biogáz-üzemekből, bioetanol-gyártásból vagy biomassza-erőművekből) fognak be, majd azt tartós karboncsapdába juttatják. Mivel a biomassza növekedése során a növények már egy ún. rövid ciklusú szénkörforgásban kivonták a szén-dioxidot a légkörből, a leválasztás és tárolás összességében negatív emissziót eredményezhet, feltéve, hogy a teljes ellátási lánc fenntartható. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a földhasználat, a biomassza-ellátás és a tárolási infrastruktúra korlátossága jelenleg még komoly kihívásokat jelentenek.
   
   
3. Bioszén alapú szén-dioxid-eltávolítás (BCR). Az ilyen projektekben a biomasszát oxigénszegény környezetben pirolizálják, aminek eredményeként stabil, széntartalmú bioszén keletkezik. A keletkező végterméket a talajművelésben vagy tartós anyagok létrehozása során felhasználva a biogén szenet évszázadokra kivonják a légkör szénkörforgásából, így valódi negatív emisszió érhető el.
   
   

   Fontos megjegyezni, hogy a nehézkes és drága geológiai és vizekben történő technológiai karbontárolás mellett a karboncsapdák EU által kifejezetten támogatott speciális formája a biogén szén-dioxidot tartósan (min. 35 évre) letároló építőipar termékek kifejlesztésének és piaci elterjedésének a támogatása (bio-based construction products), ami az EU új biogazdasági-stratégiájának fontos eleme. Ilyenek lehetnek a faalapú építőanyagok, vagy a bioszént eltároló könnyűbeton, vakolatok, különböző panelek vagy szigetelőanyagok, melyek nagy piaci jövő előtt állnak.

A karbongazdálkodás

   A karbongazdálkodás pedig a fotoszintetizáló és szén-dioxid megkötő kapacitás növeléséről, vagyis mezőgazdasághoz, erdészethez és vízgazdálkodáshoz köthető természet-alapú szénmegkötési megoldásokról szól. Többek között idetartozik az agrárerdészet, a vizes élőhelyek és tőzeglápok helyreállítása, az (újra)erdősítési projektek, a legelő- és állatállomány menedzsment, vagy a talaj szénmegkötő kapacitásának a növelése a gazdálkodás átalakításával. Ezen projektlehetőségekről majd egy következő alkalommal írok, ha megjelentek már a karbongazdálkodási módszertanok részletszabályai is.