Valahogy úgy képzelem el a világunk és civilizációnk megmentését - már ha ez még lehetséges és nem vagyunk túl a karbonvagyon teljes kiaknázásán-, hogy egy ponton majd úgy fog nőni (vagy tetőzni) a világ villamosenergia fogyasztása, hogy közben az abszolút értéken számolt szén-dioxid-kibocsátás elkezd csökkenni. Álmomban úgy lép előre az emberiség, hogy eközben az ipari forradalom kezdete óta sajnálatos módon felhalmozott, karbonszennyezési „vagyonát” is elkezdi felzabálni és megemészteni: ez a negatív karbonkibocsátás kora. E végtelennek tűnő matériát is talán képesek leszünk majd egyszer a saját hasznunkra fordítani, és olyan mértékben hasznosítani, hogy az is felskálázható legyen. Ettől persze még nagyon-nagyon messze vagyunk, de ezen, az ide vezető úton így is érdemes gondolkodni.

Erről szólt a számomra a washingtoni székhelyű Verra egyik friss posztja is. A Verra leginkább arról ismert, hogy a világ legismertebb karbonpiaci standardjának (VCS) megalkotója és fejlesztője-terjesztője. Persze, voltak korábban súlyos botrányai is, de a szervezet kifejezetten jól reagált, és immár komplex módszertani és átfogó keretrendszereket eredményező programok epicentrumává is vált egyben. Szorosan köthető hozzájuk például a Scope 3 Standard (S3S), az Éghajlati, Közösségi és Biodiverzitási Szabvány (CCBS) és a Műanyaghulladék-csökkentési Szabvány (PWRS) is, illetve az első között szerezte meg a legmagasabb minőséget képviselő általános CCP akkreditációt is.

Az ma már senkinek sem újdonság, hogy az emberiség fejlődési prognózisai arról szólnak, hogy a következő évtizedekben mind inkább a villamosenergia rabjává válunk. Talán az sem kíván különösebb magyarázatot, hogy az áramtermelő szénerőművek és úgy általában a fosszilis technológiák helyébe miért a megújuló energiaforrásokat helyezzük egyre gyorsuló ütemben. Azonban - hívja fel a figyelmet a Verra - az alacsony kibocsátású villamosenergia termelés egyfajta fedezeteként, pénzügyi megtérülésének biztosítékaként is használt önkéntes szén-dioxid kereskedelmi piac hozzáállása az ilyen projektekhez bizonyos értelemben mára elavult, módosításra szorul. Innen nézve könnyebben megérthető az a felvetésük is, hogy vajon az éghajlatváltozás, a fenntartható fejlődés és a klímahelyzet kezelhetősége érdekében miért, hol és milyen mértékben van égető szükség további megújuló energiatermelési projektekre, és ezek megvalósulását miért kellene a karbonpiacnak újból teljes mellszélességgel támogatnia.

Az ESG és klímafinanszírozás-specialista MSCI jelentéséből ezügyben például az olvasható ki, hogy bár 2010 óta a kibocsátott és visszavonultatott (azaz sikeresen értékesített) karbonkreditek mintegy harmada származik megújuló energia projektekből, azonban a görbe éppen az utóbbi bö egy évben laposodott el. Furcsán hangzik, de éppen ott, ahol a megújuló energia vált a villamosenergia igény növekedését kielégítő elsődleges energiaforrássá, a további növekedés ma már elsősorban nem a karbonpiactól és a karbonkreditektől függ. Más országokban és régiókban viszont éppen fordított a helyzet: a zöldenergia erőművek építési dömpingjének elmaradása nem piszkálta fel a gazdaság parazsát, nem szította fel a tüzet. Ez utóbbinak pedig az is a következménye, hogy sok régió továbbra is lemaradóban van a tiszta energiára történő átállás tekintetében zajló globális versenyfutásban. Mindenkinek rossz ez így, mert ez így az érintett, kevésbé és közepesen fejlett régiókat visszahúzza a dekarbonizációs céljaik teljesítésétől, a világot meg a globális klímacélok elérésének lehetőségétől.

A Verra ezért módosít a releváns VCS szabványokon, és az egységes – az addicionalitás en bloc megállapított hiányában adott - nemleges válasz helyett megkülönböztetné “a hálózatra csatlakoztatott (azaz oda energiát betermelő) megújuló energiaprojektek jogosultságát a VCS programban az alacsony, az alsó-közepes és a felső-közepes jövedelmű országok tekintetében”. A változtatási szándék egy differenciált megközelítést takar, miszerint a háromból klaszterből az alsó két kategóriába tartozó országok esetében a megújuló energiaprojektek ismét elszámolhatóak legyenek a karbonpiacon és így jogosulttá válhassanak a legmagasabb ellentételezési minőséget jelentő, CCP-akkreditált karbonkreditek kibocsátására. Ez összecseng azzal, amire már tavaly novemberben az Önkéntes Karbonpiac Integritási Tanácsa (The Integrity Council for the Voluntary Carbon Market – ICVCM) is felhívta a figyelmet: a megújulóenergia-projektek tervezéséhez és megvalósításához használt korábbi kreditesítési szabványok nem eléggé célravezetők, mivel azok nem vizsgálják megfelelően azt, hogy az adott beruházások ténylegesen karbonkredit finanszírozásra szorulnak-e vagy sem, így nem alkalmasak- “a szén-dioxid-finanszírozás helyes elosztására”. A Verra februárban már végre is hajtott egy módszertani felülvizsgálatot ezügyben, és most éppen azt jelentette be, hogy ezt elküldi CCP akkreditációs értékelésre az ICVCM-hez.

A karbonpiac változtatási kényszeréről az utóbbi hónapokban többször, többféle irányból példálózva is posztoltam már. Sokat olvasok, sokat gondolkodok a lehetséges, jó megoldásokon, és bizony álmodozom is, amiben semmi meglepő nincs, mert a startup vállalkozásom, a mitigia éppen erről a misszióról szól. A fent idézett Verra cikk jó visszaigazolása annak, miért érdemes erre a témára időt szánni: a kérdésfelvetésekben nagyjából eddig, a megoldást illetően viszont kicsit már messzebb is jutottam tavaly decemberre. Tehát, álmaimban a karbon negatív állapotot belátható időn belül elérjük és ebben helyet kap a megújuló energiák újbóli támogatása a karbonpiacon.

Ezt a cikket először 2025. július 22-én tette közzé Tóth Levente, a mitigia vezérigazgatója, a személyes LinkedIn-profilján.