Az önkéntes karbonpiac a karbonárazás vállalati működésben történő gyakorlati megjelenésének egyik módja. Elszámolási egysége a karbonkredit, egy átruházható tanúsítvány, amely azt bizonyítja, hogy valamely szereplő 1 tonna szén-dioxid egyenértékesen számolt többlet emissziócsökkentést vagy karboneltávolítást ért el, azonban az abból származó zöld állítások jogát pénzügyi ellenszolgáltatás fejében átengedte egy másik piaci szereplőnek, hogy az ellentételezzen vele. A szereplők - legyenek szabványgazdák, projektfejlesztők, tanúsítók, zöld beruházók, vagy kreditvásárlók - mind önkéntesen lépnek a piacra, tehát tevékenységük túlmutat a szabályozáson és a nemzeti vállalásokon, azaz többleteredményt okoz a klímavédelemben.

A piac jelentős változáson megy keresztül, egymással is összefüggő megatrendek megváltoztatják a kereskedés módját (előzetes átvételi szerződések), a vállalati értékláncok résztvevői által megvalósított együttes dekarbonizációra (insetting), mint új stratégiai megközelítésére helyezik a hangsúlyt, és a szabványok átalakulásával módszertanilag legitimálják az ellentételezést a keresletgenerálás érdekében. Most térjünk rá a klímamitigáció fő fókuszának és ebből következően a projektfejlesztési irányok alapvető változására: ez a technológiai karboneltávolítás és természet alapú karbongazdálkodás. Az előbbi már kifejtettem a legutóbbi cikkemben, most térjünk rá a karbongazdálkodásra.

Az ökológia hatalmi kérdéssé válik

A Dűne egy mélyen ökológiai történet: egy bolygó működésének, vízháztartásának és hosszú távú átalakításának stratégiájáról szól. Az Arakis eredendően nem egy „rossz bolygó”, hanem egy egyensúlyi állapotban levő rendszer. A fremenek célja nem az, hogy azonnal megváltoztassák, hanem az, hogy megértsék a vízciklust, beavatkozzanak apró lépésekben és egy generációkon átívelő ökológiai tervet valósítsanak meg. A filmben az ökológia így végül egyben hatalmi kérdéssé is válik: aki a fűszert, mint erőforrást kontrollálja, az egyben politikai befolyást is szerez.

A karbongazdálkodás világában a talaj szénmegkötő képessége válik értékké, tehát egy mérhető, auditálható, és egy egyre értékesebbé váló pénzügyi eszközzé (karbonkreditté) alakítható tényezővé. Ez felveti a kérdést: ki rendelkezik a talaj ökológiai potenciálja felett, és milyen időtávon gondolkodik? Számomra azért erős a Dűne-párhuzam, mert a karbongazdálkodás nem pusztán agrártechnika, hanem civilizációs döntés is arról, hogy rövid távú kitermelésben vagy hosszú távú ökológiai stabilizációban gondolkodunk-e. Különösen fontosnak tartom azt, hogy a karbongazdálkodást az EU a legújabb az önkéntes karbonpiac szabályozásával (CRCF) a világon elsőként a fókuszába helyezte, mint mások számára is követendő irányjelzést: elfogadott egy, az önkéntes karbonpiaci tanúsítási rendszerekre vonatkozó egyedülálló áltáthatósági szabálycsomagot, amelyhez a végrehajtási rendelet már komplex minőségi előírásokat tartalmaz, illetve szabályozza a tanúsító szervezetek munkáját. Ez a jelzés egyben egy hatalmas lehetőség a karbonpiac számára, mivel a szabályozás lényege az, hogy a karbongazdálkodási karbonkreditekkel történő kibocsátás-ellentételezést az EU jogilag nem csupán legitimálja, hanem egyenesen ösztönzi is.

Az új GHG szabvány, mint keretrendszer megjelenik

Az alábbiakban egy magas szintű összefoglalást adok azokról a szén-dioxid-megkötő és földalapú eltávolítási technikákról, amelyeket az újonnan közzétett és 2027. január 1-jétől alkalmazandó GHG Protocol Land Sector and Removals Standard 1.0 verzió elismer és figyelembe vesz. A szabvány szerint a karboneltávolítás az üvegházhatású gázok átvitele a légkörből egy nem légköri tárolóba. Megjegyzendő, hogy maga a szabvány nem tartalmaz leíró jellegű listát a konkrét mezőgazdasági vagy ipari karboneltávolítási gyakorlatokról, de elismeri a földterület-szektor kibocsátásainak és eltávolításainak azokat a kategóriáit, amelyeket a vállalatok felvehetnek az ÜHG-leltárába. Ezek a kategóriák határozzák meg azokat a peremfeltételeket, amelyeknek a karbongazdálkodási tevékenységeknek meg kell felelniük ahhoz, hogy a szabvány szerint figyelembe vehetők legyenek:

1. Földgazdálkodásból származó szén-dioxid-eltávolítás: A földterületi szektorra és eltávolításokra vonatkozó szabvány szerint a földgazdálkodásból származó karboneltávolítás a biomasszában vagy a talajban szén-dioxidot megkötő gazdálkodási gyakorlatok eredményeként a mezőgazdasági területeken bekövetkező nettó szénkészlet-növekedést jelenti. Tehát, ez a kategória a földterületekben tárolt szén nettó növekedését fedi le, amely a mezőgazdasági földgazdálkodási tevékenységek eredményeként jön létre, és amelyek tartósan több szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, mint amennyit kibocsátanak.
   
   
2. Földhasználat-változásból származó eltávolítások. A földhasználat-változásból származó kibocsátáscsökkentés akkor jöhet létre, ha egy korábbi felhasználási formáról átalakítják egy másikra a földhasználatot. Bár ez elsősorban kibocsátási kategória, a szabvány figyelembe veszi az ilyen átalakításokból származó nettó szén-dioxid-készletváltozásokat is. A földhasználat-változásból származó eltávolítás akkor következik be, amikor a földhasználat változása a talajban és a biomasszában tárolt szén-dioxid nettó növekedéséhez vezet. A szén-gazdálkodás kontextusában például ez olyan tevékenységeket ismerhet el, mint az egynyári termőföldek évelő rendszerekké vagy agrár-erdőgazdálkodássá alakítása, ahol a földterület átalakítása kibocsátáscsökkenést vagy megnövekedett szén-dioxid-tárolást eredményez.
   
   
3. Szén-dioxid-szivárgás a földterületeken. A szabvány előírja a vállalatok számára, hogy külön jelentsék a földalapú szén-dioxid-elszivárgást, vagyis azokat az ÜHG-kibocsátásokat, amelyek a vállalat működési vagy értéklánc-területein kívül keletkeznek, amikor tevékenységük máshol a földhasználat változásához vezet. Tipikusan ilyen, ha a mezőgazdasági tevékenységeket az ipari tevékenységek kiszorítják, gondoljunk csak a rengeteg gyárberuházásra a magas aranykorona értékű területeken. Bár ez nem egy technika önmagában, a szabvány mégis előírja a földterületeken történő szén-dioxid-szivárgás elszámolását annak érdekében, hogy biztosítható legyen a nettó éghajlati haszon.
   
   
4. Biogén eredetű termékek karbonelszámolása. A hosszú élettartamú biogén eredetű termékek (pl. fa vagy tartós növényi alapú építőipari anyagok, pl. bigén könnyűbeton) szén-dioxid csapdaként is működnek, ami az ilyen termékek vagy anyagok használati fázisában tárolt, biológiai forrásokból (növények vagy más biomassza) származó szén-dioxid elnyelést takarja. Ide tartozik a tartós termékekben felhasznált, betakarított biomasszában tárolt szén-dioxid is, például a takarónövény-termesztésből, amely növeli a betakarított és hosszú élettartamú termékekben felhasznált biomasszát. Ezzel a szabvány elismeri, hogy a növények által eltávolított szén-dioxid a talajon és a növényzeten túl tárolható fizikai termékekben is.
   
   
5. Technológiai karboneltávolítás geológiai tárolással. A szabvány lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy geológiai tárolással történő karboneltávolításokat is elszámoljanak. Ezek az eltávolítások csak akkor minősülnek nettó karboneltávolításnak, ha a szén-dioxid a légkörből geológiai tárolókba kerül, és a teljes életciklus alatti kibocsátások, a földhasználat és a földi szén-dioxid-szivárgás is figyelembevételre kerül. A mezőgazdasági bioenergia szén-dioxid-leválasztással és -tárolással (Bio-CCS) vagy közvetlen levegőből történő leválasztással és tárolással kombinálva szigorú elszámolási feltételek mellett integrálható a vállalati karbonleltárakba eltávolításként. Bár nem kizárólag mezőgazdasági tevékenységről van szó, a szabvány kifejezetten lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy a geológiai tárolással párosuló technológiai szén-dioxid-leválasztást (DACCS), vagy bioenergia szén-dioxid-leválasztást és tárolást (BECCS) is eltávolításként jelentsék le. A szén-dioxid-gazdálkodási portfólióban ez olyan hibrid megközelítéseket foglal magában, ahol a szárazföldi biomassza növekedését a szén-dioxid technológiai leválasztásával és geológiai tárolásával kombinálják.
   
   
6. Tőzeglápok és vizes élőhelyek helyreállítása. ide tartozik a természetes hidrológia helyreállítása a leromlott tőzeglápokban (peatland rewetting) a tőzeg oxidációjának megakadályozása, illetve az intenzív mezőgazdaság kiépülése miatt korábban vízelvezetett vizes élőhelyek eredeti állapotának helyreállítása (wetland restoration) a talaj szén-dioxid-mineralizációjának megállítása érdekében. Általában földhasználat-változásként kezelik a projekteket, eredményükként a területek kikerülnek az intenzív mezőgazdasági hasznosítás alól és átminősítésre kerülnek. Az üvegházhatású gázok teljes elszámolását igénylik, beleértve a metánáramlásokat és az állandóság értékelését, azonban a biodiverzitás jelentős növekedéséhez, valamint az elsivatagosodás elleni védekezéshez is kiemelten hozzájárulnak.
   
   
7. Földgazdálkodás átalakítása. Ezen innovatív, jellemzően növénytermesztési tevékenységek célja, hogy a talaj szerves szén-dioxid-készletei az idő előrehaladtával mérhetően növekedjenek a földművelés átalakításával, és ezáltal karboneltávolításra kerüljön sor anélkül, hogy a területek kikerülnének a mezőgazdasági hasznosítás alól. Jó példa komposzt vagy szerves anyagok alkalmazása (orgainic soil amendments) a talaj szénkészletének növelése érdekében, és mivel a talaj szénkészletének nettó növekedése a teljes életciklus kibocsátásának figyelembevétele után is fennmarad, ezért földhasználat-változásként kerülhet elszámolásra. De ilyen például a fedőnövénytermesztés (cover cropping) is, ami nem-haszonnövények ültetését jelenti a talaj folyamatos fedésének és az élő gyökerek fenntartása érdekében folyamatosan (évelő) vagy csak az aratás és vetés közötti időszakra. Ez nemcsak a talaj széntartalmát növeli meg jelentősen, de a kiszáradás ellen is véd, így a termésátlagokat is javítja.
   
   
8. Gyepgazdálkodás és legeltetés átalakítása. Ez már átvezet az állattenyésztéshez, de határterületként ide tartozik a javított gyepgazdálkodás (improved grasslands), amely a gyökérbiomassza és a talaj szén-dioxid-tároló képességének javítását célzó jó gyakorlatok összessége a földhasználat megváltoztatása nélkül. A rendszeres mélyszántással történő felhagyás szántóföldi művelés esetében a magyar gyakorlatban 5 év után a terület átminősítését is maga után vonja, ami jelenleg még hátráltató tényező magas aranykorona értékű parcellák esetében. Jellemző projekttípus még ebben a kategóriában a rotációs (adaptív) legeltetés (rotational grazing), ami a legeltetési sűrűség és a legeltetés időzítésének módosítása a talaj szén-dioxid-felhalmozódásának javítása érdekében. Ilyenkor természetesen az állattenyésztésből származó teljes üvegházhatású gázegyenleget (beleértve a metánkibocsátást és dinitrogén-oxidot) is figyelembe kell venni.
   
   
9. Erdészeti alapú karboneltávolítások. A növénytermesztés és az állattenyésztés után természetesen az erdőgazdálkodás sem maradhat ki a sorból. Az erdősítés (afforestation) erdők telepítését jelenti olyan területeken, ahol korábban nem volt erdő, míg az újraerdősítés (reforestation) az erdőborítás helyreállítása korábban erdős területeken. Mindkettőt a földhasználat változásának és besorolásának eredményeként karboneltávolításaként számolják el, tükrözve a biomassza és a talaj szénkészletének éves növekedését a kiindulási értékhez képest. Az agroerdészet (agroforestry) is ide tartozik, ami fák, facsoportok, kisebb ligetek betelepítését jelenti a termőföld parcellákba vagy legelőkbe a vízmegtartás és az erózió elleni küzdelem érdekében. Ennek speciális esete az erdőlegelők létrehozása (silvopasture), ami a fásítás és a legeltetési rendszerek innovatív kombinációja. Ezen két utóbbi projekttípust változó módon a földhasználat változásainak eltávolításaként vagy a földhasználat változásának eltávolításaként számolják el, attól függően, hogy a föld besorolása megváltozik-e (a jelen hazai gyakorlat szerint jellemzően megváltozik, ami nem segíti az ilyen projekteket).
   
   
10. Az emissziós faktorok térbeli meghatározása. Minden földdel kapcsolatos kibocsátási tényezőt térben is szükséges lehatárolni. Tehát, nem lehet használni őket anélkül, hogy ne legyenek megállapítható a konkrét földgazdálkodási egység (azaz a projekttevékenység tárgyát képező földterület), a régió, a joghatóság vagy a globális lépték nyomon követhetőségi szintjei. Meg kell határozni, hogy a projekt milyen térbeli határok között működik, és az a szint miért indokolt a GHG-leltárba bevételezés tekintetében. A globális átlagok használata önmagában már nem tekinthető semlegesnek: csak végső megoldásként alkalmazható feltételezésnek tekinthető, ami nem újdonság, de a kötelező térbeli lehatárolás az mindenképpen új elem.
    
    
11. Teljes GHG-lábnyom számítás szükséges. Minden módszertan esetében a szabvány a következő általános szabályt írja elő: figyelembe kell venni a releváns készletek teljes változását minden földalapú szénkészlet esetében, a referenciaértéket megbízhatóan kell meghatározni, átfogó üvegházhatásúgáz-elszámolást (CO₂, CH₄, N₂O) kell végezni, és az eredmények elszivárgását folyamatosan értékelni kell, hogy csak az állandó pozitív változások kerüljenek figyelembevételre. Ez azt jelenti, hogy a kizárólag biomasszára és szén-dioxidra vonatkozó emissziós faktorok már nem elegendők. A fentieket átlátható módon kell bemutatni az ÜHG leltárban a jelentési követelményeknek megfelelően.
    
    
12. Allokációs szabályok: Az allokáció már nem csak modellezési választási lehetőség, hanem alapkövetelmény lett. Ugyanazt az allokációs módszert kell alkalmazni a kibocsátásokra, a karboneltávolításokra és minden egyéb felhasznált mutatókra. Ha az emissziós faktor nem határozza meg kifejezetten az allokációs logikát, akkor nem lehet bizonyítani a számítás következetességét, így az nem auditálható.
    
    
13. A biogén kibocsátási tényezőket is kötelező kimutatni. Az a korábban elfogadott kiinduló álláspont, hogy „a biogén kibocsátási tényező egyenlő a nullával”, már nem felel meg a szigorú karbonelszámolási elveknek. Ha a biogén kibocsátási tényező nincs megadva, a kibocsátások nem tűnnek el, csak egyszerűen hiányoznak a számításból. Ezért az oxidáció kalkulációja során a kibocsátási tényezőket számszerűsíteni szükséges a biogén CO₂ esetében is, valamint adott esetben a CH₄ és N₂O esetében is.
    
    
14. A karboneltávolítási emissziós faktorok mérésen kell alapuljanak. Továbbá, meg kell felelniük a mérési minőségbiztosítási küszöbértékének. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az eltávolítási kibocsátási tényezőknek mindig van érvényességi idejük, az élettartamuk nem lehet végtelen, mivel ez utóbbiak már nem védhetők. A szabvány pontosan meghatározza az karboneltávolítások elszámolásának követelményeit, és így közvetlen kölcsönhatásban áll az önkéntes karbonpiaccal is. A projektekben a szénkészlet-változásokat empirikusan kell alátámasztani, az alapul szolgáló adatokat rendszeresen újra kell mérni vagy kalibrálni (legalább 5 évente), és a potenciális változékonyságon átívelő reprezentativitást bizonyítani szükséges.

Melyek a karbongazdálkodási technikák a gyakorlatban?

Elértünk a cikk legérdekesebb részéhez, ami a gyakorlatban is megvalósítható – és a fenti szabványkategóriákba illeszthető – mezőgazdasági technológiai, földgazdálkodási és földhasználat változási gyakorlatokat takarja. Sok ilyen van és hazánkban is több kifejezetten relevánsnak tűnik közülük:

Mire kell odafigyelni a projektek során?

A szabvány önmagában nem írja elő konkrétan a jó karbongazdálkodási gyakorlatokat, de szigorú elszámolási keretrendszert biztosít arra vonatkozóan, hogy azok hogyan számolhatók el, és miként lehet karbonkrediteket létrehozni azok alapján, amennyiben bizonyíthatóan növelik a nettó szén-dioxid-készleteket vagy csökkentik a kibocsátást a kiindulási alapszinthez képest. Íme a földhasználat-változási projektek eredményének gyakorlati kiszámítására vonatkozó szigorú követelmények a felhasznált emissziós faktorok (kibocsátási tényezők) tekintetében:

Nagyon meglepődnék, ha a EU által tavaszra ígért konkrét, jogszabályban elismert karbonkredit kibocsátásra alkalmas karbongazdálkodási módszertanok nem az új GHG szabvány alapjára épülnének. Az Unió CRCF szabályozása ezen karbonkrediteket várhatóan egy konverziót követően a már jelenleg is hatalmas méretű, de a „Fit for 90” stratégia elfogadását követően mind volumenében, mind árazásában további robbanásszerű növekedés előtt álló emissziókereskedelmi (EU ETS) piacon is elszámolhatóvá és így értékesíthetővé teszik. Mivel az ingyenes kvóták az emissziókereskedelmi piacon 2035-ig folyamatában kivezetésre kerülnek, és az ETS2 szabályozás újabb szektorokra (épületek, közlekedés) terjeszti ki az ellentételezési kötelezettséget, így a következő 10-20 évben nagyon jelentős tőkeáramlás indulhat meg a karbongazdálkodást megvalósító gazdák és projektfejlesztők irányába. Itt van tehát előttünk az új „fűszer”, ami a földek karbontartalmának fenntartható növelése, csak le kell hajolni érte, hogy a fremenek szorgalmával és alázatosságával valósítsuk meg az ökológiai terveinket. Európa ezzel komoly jelzést küld a világ felé, és egyben mindenki számára kijelöli a jövő útját!